A játszótéren egyre gyakrabban látni, hogy a szülő szinte minden lépésnél követi gyermekét: óvja, figyelmezteti és közbelép. A féltés természetes, a túlzott felügyelet azonban az önállóság fejlődését is akadályozhatja.
„Ne mássz olyan magasra!”, „Vigyázz, elesel!”, „Add oda neki!”, „Ne menj olyan messz!” – ismerős mondatok a játszóterekről. Sok szülő néhány lépésről követi gyermekét, és már azelőtt közbelép, hogy valódi veszély vagy komolyabb konfliktus alakulna ki.
Ennek hátterében elsősorban a féltés áll. A szülők szeretnék megóvni gyermeküket a sérüléstől, kudarctól és kellemetlen helyzetektől. Csakhogy a biztonságot nyújtó jelenlét és a folyamatos irányítás nem ugyanaz.
A szabad játék ugyanis a fejlődés fontos része. Amikor egy gyermek maga dönti el, mire mászik fel, hogyan közelít egy másik gyerekhez, vagy miként old meg egy kisebb vitát, folyamatosan tanul. Felméri saját képességeit, döntéseket hoz, megtapasztalja azok következményeit, és közben fejlődik az önbizalma, problémamegoldása és társas készsége.
Ha azonban a felnőtt minden helyzetet előre megold, ezekből a tapasztalatokból kevesebb jut. Természetesen vannak helyzetek, amikor közbe kell lépni: valódi balesetveszélynél, bántalmazásnál vagy akkor, ha a gyermek életkorából adódóan még nem képes felismerni a veszélyt.
A cél tehát nem a felügyelet megszüntetése. Inkább az, hogy a szülő megtanuljon néha egy lépéssel hátrébb állni. A gyermeknek ugyanis nemcsak biztonságra, hanem arra is szüksége van, hogy megtapasztalja: egyedül is képes boldogulni.
